2008 november 9. | Szerző: Beccy |

 Valami kiment a fejemből. Mégpedig az, hogy ragyás fejjel, 7kiló felesleggel, a macifelsőmben nem vagyok igazán vonzó. Hatás? Magyar-német pasi 6 napja nem jelentkezik, amióta videóhivást használtuk. Figyi, valaki megtanitana magyarul?

Pénteken úgy voltam vele, minek nekem ez a drága, van helyette egy olyan olasz pasim, aki epekedve várja lényemet a táncparkettre.

Jézussal mentem el újra, és megigérte, hogy most nem fog eltűnni semmilyen szöszivel.

Nem tette. Pénteken egy vörös démont szedett fel. Én pedig csak tánciztam, tánciztam, és egy óra körül már annyira elegem lett, hogy nem jött az olasz, hogy lecsüccsentem. Ekkor tűnt fel, hogy valaki figyel. Scott volt a discóban. Kiment a fejemből, hogy tudhatja hol leszek.

Nem vacakolt azzal, hogy előadja mennyire hiányzom, csak simán lekapott. És olyan jól esett.

Az már nem, hogy a harmadik smaci körül észrevettem, hogy ott van az olasz pasi a közelben, aki vet rám pár morcos pillantást.

Lehet hogy nem kellett volna, lehet hogy hülyeség, lehet hogy … na neeeem, ezt az estét nem fogom megbánni. Úgy ölelt, mintha nem lenne holnap. ALig akart elengedni, csak ölelt, ölelt, ölelt… Reggel Scott lakásából mentem haza. Melóznom kellett volna, cirka fél órát késtem. És a főnök leüvöltötte a fejemet, hogy mit képzelek én, hogy késni merek, miközben szombatonként kong az étterem az ürességtől, és a többieknek nem segitek unatkozni? Tényleg. Ez egy klub étterme, és inkább hétközben sok a meló…

Még az arcomon  volt az éjszaka mosolya, és nem akartam onnan eltüntetni. Tehát millios dolcsis mosoly fel, kötény és mellény le, fönök kezébe nyomása, egy gyönyörű, angol mondat kiejtésével, ami olyasmit jelent, hogy felmondtam.

Hápogott a fazon, és még utánamszólt, hogy nem kapom meg a heti jattomat. Ez borzalom, nem?

Nem. De le kell szoknom arról, hogy nekem semmi se drága, mert a végén otthon nem lesznek barátaim. Erre akkor jöttem rá, amikor az egyik munkatársammal az étteremből elmentünk “nézelődni”, és otthagytam a boltban az egész heti fizumat. Szegény lány olyan szemeket meresztett…

Nem vagyok gazdag, csak annyim van, Hogy tudjak venni egy kis lakást valahol Pesten, és ennyi. Ezért jöttem ide, és sikerült. Hurrá!

Vissza a történésekhez.

Elmentem a felmondásomat közölni szeretett edzőmhöz. Örültek nekem, Ő is, Andrea is, mini edző is. Olyan édesen tud mosolyogni, hogy az embernek kedve támad egyhez. Kár hogy nincs kitől…

Szeretett ex- és reménybeli leendő főnökömmel beültünk az irodába, és közölte hogy mi lesz a dolgom. Mivel egy hónapról van szó, és jelenleg borzalmasan nézek ki –szerinte, csak gyakorlunk, tervezeteket csinálunk, és marketingezünk. És edzünk, mert szégyeljem magam, hogy fel mertem szedni pár pluszt, miközben eddig én voltam az egészség hirnöke.

Pfuj.

Rossz Beccy!

Hétfőn kezdek. Iroda, nos az még nincs. Fél even belül kell beinditani a céget, hogy a biztositó fizessen. Tehát Andreáéknál dolizom majd, és kötelező a kiskosztüm. Ja, talán nem csak Scott olvassa a blogomat, hanem az összes régi tag, aki ezek után felkutatják a hadiszállásunkat, és megrohamoznak minket.

Féljek…?

Nos, az edző újra a főnököm, péntek este reményt adtam valakinek, akinek nem kellett volna, lassan megyek haza, és nem tudtam venni cheese caket.

Azt hiszem félek

Világbéke!