2010 szeptember 20. | Szerző: Beccy |

 Hétvégén öt percre kisütött a nap. Mivel hét elején arra gondoltam, itt az ideje beruházni egy új bicajra (tudod, jön a hideg és itt az idő lefagyasztani a hátsóm…). Most nem újat vettem, hanem egy használtat, nagyon olcsón és nagyon jó állapotban. Lementem Portobellóra – vagyis a tengerpartra, ami szerintem inkább egy öböl, de ne döfjünk már akkorát a skótokba… Tehát tengerpart, forró tea és – aránylag – jó idő.

Gondolkodtam ezen az idióta párkapcsolatosdin. Mi volt velem régen, hogy képes voltam eltűrni a másik hülyeségeit évekig és mi van most, hogy nem? Miért voltam képes újra felrúgni mindent és elmenekülni a problémaim elől? Vagy pont itt fogom megoldani őket, a világ végén? 

Hallgattam a tengert, néztem a messzeséget, és az embereket. Sokkal boldogabbnak tűntek, mint akik otthon sétálgatnak az utcán. Volt, aki rám mosolygott és visszamosolyogtam. Nyugalom. Mély levelő, bent tart, kifúj a fáradt levegő és kitódulnak a gondok is. Egyedül vagyok a világ végén és mégis itt vannak velem azok, akiket szeretek. A családom, a barátaim, az ismerősök, régi szép emlékek… apucipicifia…

Soha nem fogom elfelejteni azokat az átskypolt éjszakákat, a sok ökörséget, amit együtt és egymásért csináltunk. Azt, hogy megtanított arra, hogy nem kell félnem a holnaptól mellette. És ha nagyon hiszek valamiben, akkor az sikerülni fog.

Most is itt van velem. Érzem, ahogy átölel, a fülembe súg és elmondhatok neki mindent. Olyan, mintha nem is történt volna meg. Mintha most is várna haza. Mintha…

Nem. Igazából nem olyan. Üres vagyok és üvöltenék, hogy hiába jöttem el idáig, az emlékek utánam jöttek. Elég egy mozdulat, egy íz, illat vagy kép, és újra itt van az egész.

A szüleimnél voltam és felhívott. Hogy most szaladt bele egy másik kocsiba. És hogy ne haragudjak. És hogy szeret. Csak engem tudott felhívni. Én aznap este senkit. Éreztem, hogy nincs többé. Elment és magával vitt egy darabot belőlem. Azóta csak az üresség van és az a piszok felszinesség, amivel próbálom azt mutatni, hogy minden rendben. Pedig nincs. Hiányzik nagyon.

Szeretem Edinbrát. Szeretem a tengerpartot és a hegyeket. Az esőt és a szelet. A kandalló tüzét. Megnyugtat és ad valamit magából. Mintha azt mondaná, lesz holnap, ne félj. Én itt vagyok veled. És holnap fel fog kelni a nap, és visszahozza azt, ami elveszett. És újra szívből tudsz nevetni.

 És tudom hogy lesz holnap. És azt is tudom, hogy ezek az idők egy emlékké fognak szelidülni egyszer. És azt is tudom, hogy addig még gyógyulnom kell és megtalálni önmagam. Tudom, hogy egyszer véget fog érni az, hogy egyedül akarok lenni. Tudom hogy sokan gondolnak rám. Tudom hogy sokan büszkék arra, hogy fel tudtam állni. És tudom azt is, hogy akik ismernek, azok tudják, hogy igazából még nem álltam fel, hanem csak térdeplek a saját romjaimon.

Erre igazából nem lehet mit mondani. Mindenki átéli, de igazából senki se tudja, mi az, ami használna ilyenkor. Talán csak az idő.